20 évem története

Életem legszörnyűbb napja

2005.szeptember 08-án 14 óra 30 perckor kettétört az életem. Mentem hazafelé és egy személyautó elgázolt,10 m-t repültem és a járdára zuhantam. Azonnal kómába estem. Nagyon súlyos – életveszélyes koponya és agysérülést szenvedtem. Kritikus állapotban kerültem a Baleseti Intézetbe, ahol azonnal megkezdték az ellátásomat. Életmentő műtétre volt szükségem, mert vérömlenyek keletkeztek az agyban. Egy úgy nevezett söntöt ültettek a fejembe, ami folyamatosan mérte a nyomást az agyban. Lélegeztető gépre kapcsoltak,2 hétig voltam életveszélyes állapotban, az is kérdéses volt, hogy túlélem-e. Szüleim minden nap ott voltak mellettem, de csak pár percig maradhattak. Volt olyan is, amikor hozzám sem szólhattak, mert olyan magas volt az agyban a nyomás, hogy akár azonnal meg is halhattam volna. Egyik nap, mikor anyuék megérkeztek hozzám a kezelő orvosom Dr. Csapody Marcell közölte velük, hogy már csak egy olyan gyógyszer van, ami csökkentheti az agynyomást, és ha az sem válik be sajnos az utolsó lehetőség, ha megnyitják a koponyámat, csak így van esélyem minimális túlélésre. Ehhez anyukámnak alá kellett írni egy beleegyező nyilatkozatot, mert arra nincs idő, ha beavatkozásra kerül a sor, hogy megvárják, míg beér a kórházba. Azt gondolom itt volt az a pont, hogy anyáék majdnem teljesen összeroppannak. Szerencsére erre nem került sor, mert hála az orvosok szakértelmének és hatalmas odaadásnak, erőn felüli teljesítésének. Örökké hálás leszek nekik, és természetesen a szüleim is. Mivel már több mint 2 hétig lélegeztettek géppel, gégemetszést kellett csinálni, mert hosszútávon nem ajánlatos, ha a szájon át lélegeztetnek, a hangszálak sérülhetnek ilyenkor. Szüleim maximálisan megbíztak az orvosokban, egy volt a világ legfontosabb dolga, hogy ezt az egészet túléljem. Úgy voltak vele, hogy a műtéti hegek majd elmúlnak, de ha nem, akkor is imádni fognak. Itt 1 hónapig kellett lennem. Átvitteka

Bethesda Gyermekkórház intenzív osztályára, ahol egy pár napig voltam. Innen az Ilka utcai Neurológiai osztályra utaztam, na persze menővel vittek, mert még mindig kómában voltam. Nagyon sok gyógyszer kellett, mert agysérülésem következtében hosszú hetekig izomgörcseim voltak. Anyukám minden reggel jött hozzám, mert ő ápolt engem minden nap. Gyomorszondán keresztül kaptam enni, inni. Minden reggel elmondta milyen nap van, milyen az időjárás, olvasott nekem kedvenc könyveimből. Erre azért volt szükség, mert az orvosok szerint a kómában levő betegeknek kimondottan fontos, hogy a szeretteik beszéljenek hozzájuk. Apukám minden délután jött, mert az esti fürdetésnél segített anyunak, mert 43 kg-ot nehéz volt egyedül emelgetni. Este pedig vitte haza anyukámat, mert addigra már nagyon elfáradt, és másnap kezdődött előröl minden. Ebben a kórházban is 1 hónapot töltöttem, majd átkerültem

Budakeszire az Országos Rehabilitációs Intézetbe. Tulajdonképpen itt készítették volna fel szüleimet az otthoni ápolásomra, mivel úgy nézett ki, hogy soha nem ébredek fel a kómából. Itt kezdték, itt már gyógytornászok is jöttek hozzám, hogy átmozgassák izmaimat, igaz ez idáig már sajnos nagyon be voltak állva, de még ekkor is voltak Izomgörcseim. Mivel ez az intézet szinte a hegyekben van, nagyon jó levegő van. Itt már sokat voltam kint, igaz kerekes székben, de anyu minden nap többször ki vitt. Több hasonló állapotú beteg volt, mint én, így az ott lévő szülőkkel tudtak az én szüleim is beszélgetni, tanácsokat adtak, segítettek egymásnak, Mégsem voltak annyira egyedül, kicsit jobban átvészelték a borzasztó napokat. Ide már anyuék hoztak be nekem tv-t, DVD- lejátszót. Éjjel –nappal szólt ment a tv, vagy éppen a kedvenc filmjeimet rakták be, Amikor este 8-kor anyuék hazamentek, mindig megkérték az éjszakás nővért, hogy cseréljék a filmeket

Minél több külső ingert próbáltak eljuttatni az agyamnak, hátha az ellentmondásokkal szemben minél előbb fel tudok ébredni a kómából. Még itt is gyomorszondán keresztül tápláltak. Minden reggel anya hozott nekem otthonról főtt ételt, amit előző este nagypapám és nagymamám készített el. Igaz ezeket össze kellett turmixolni, hogy át menjen a szondán. Biztos nagyon finomak voltak, sajnos nem érezhettem az ízét. Egyre teltek a napok-hetek én még mindig aludtam. Kómás betegeknek volt egy –két foglalkozás is, úgy nevezett terápiás foglalkozás. Ide tartozik a kutyás terápiás foglalkozás, ami úgy néz ki, hogy a terápiás kutyák mennek oda a beteghez, és amit a gazdija mond, megcsinálja. Anyától tudom, hogy én még meg is simogattam a kutyust, igaz nem tudtam róla, mert a kezemet nem én irányítottam. A nővérek még télapó ünnepséget is rendeztek, hiába nem fogtunk fel belőle semmit, de még is nagyon jó érzés, hogy akik körül vettek (nővérek,) és akik a mai napig velem vannak (szüleim, nagyszüleim) soha nem adták fel, mindig bíztak és reménykedtek, hogy visszajövök és saját kis életemet élhetem, majd egyszer. Mindig megpróbáltak úgy kezelni, mintha ébren lennék, nem fogadták el, illetve sokszor erejükön felül is tettek azért, hogy jobbá tegyék a sokszor kilátástalan helyzetet. Aztán eljött a nagy nap mindenki örömére. 2005. December 13. reggel. Mikor anyukám beérkezett hozzám, mivel mindig úgy kezdte, hogy köszönt, elmondta milyen nap van, milyen idő van oda kint, ez után mindig haza telefonált, hogy elmondja rendben felért hozzám, és az éjszakám milyen volt, amit a nővérektől tudott meg. Amikor nagymamám köszönt a telefonba, hát 93 nap után én is visszaköszöntem neki. Édesanyám sírva azonnal kiszaladt szólni a nővéreknek, hogy felébredtem. Rögtön beszaladtak a kórterembe és körül állták az ágyamat. Elég nagy rajongó táborom lett a hosszú hetek alatt, pedig még csak aludtam nekik. Innentől kezdve átéltem a kínok –kínját. Rengeteg feladat várt rám, amit még szüleim sem tudtak. Most derült ki, hogy mindezt minden nap többször meg kellett csinálni, mindig picit hosszabb ideig. Minden nap kimentünk a levegőre, de ekkor még mindig kerekes székben sajnos. Nagyon szerettem volna már saját lábamon menni, de erre még várni kellett. Bár azt is mondták az orvosok, hogy nagy esélyem van rá, hogy önálló közlekedésre nem leszek alkalmas. Be kell vallanom, hogy szüleim rengeteget noszogattak, hogy igen is meg kell csinálni a tornákat minden nap, még ha nagyon fáj is, mert csak így van esélyem, hogy talán valaha újból tudjak saját lábamon menni. Mivel jobb oldalam nagyon gyenge volt, merevítőt (úgy nevezett kéz és láb ortézist) kaptam, amit csak, éjszakára lehetett levenni. Amikor hosszú idő után megtettem első lépéseimet, nagyszerű érzés volt, bár erre is nagyon halványan emlékszem csak, Mivel egyensúly zavarom is volt, ebben is segítségre szorultam, volt egy nagyobb karika, amit egyik oldalról én másik oldalról anya vagy apa fogott és úgy sétáltunk, de csakis a fal mellett. Ott éreztem biztonságban magam. Innentől kezdve elég sűrű napjaim voltak. Jártam hidroterápiára is, ami az izmok vízben való átmozgatásáról szól, de sajnos ez sem volt számomra egyszerű dolog. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy tulajdonképpen a régi víz imádatomnak vége. Rettenetesen féltem bemenni a medencébe, azt mondják úgy néztem ki, mint akinek halál félelme volt. Sajnos az óta is igen csak félek a medencében. Amikor hosszú idő után végre kimentünk anyával sétálni,(először csak rövidtávra) leírhatatlan élmény volt, főként azért is, mert erre emlékszem. Most már szinte az egész délelőttöm le volt foglalva a különböző foglalkozásokkal. Gyógytorna, kondicionáló torna, ergo terápia,(ahol a kezemmel kellett különböző ügyességi feladatokat elvégezni), pszichológia, ahol a memóriámmal foglalkoztak főként. Itt derült ki igazán, hogy a baleset előtti életem kiesett teljesen. Semmire nem emlékszem, még az osztálytársaimra sem. Azóta valamilyen emlékek visszatértek, de a nagy része már szerintem soha nem fog. Minden délután lehetett számítógépen játszani, de csak azután, ha a speciális kerékpáron tekertem a megfelelő időt. Ez azért kellett, mert az izmaim nagyon beálltak hónapok alatt, és ez a kerékpár átmozgatta és nyújtotta az izmokat. Különböző erősségre kellett állítani. Jó volt a kézre és lábra is. Igen fájdalmas volt ez is, de hát muszáj volt a cél érdekében mindent megtenni. Most már minden hétvégére haza mehettem, persze anyáék minden nap ott voltak velem reggeltő-estig, de az otthon csak hiányzott. Eleinte még az autóban is nagyon féltem, pedig tudtam, hogy vigyáznak rám. Így teltek még hónapok el, mire 2006. Május 22-én végleg elhagyhattam a rehabilitációt. Most már kicsit könnyebb lett a családomnak is, mert a hosszú idő alatt azért gondolom rengeteg pénzbe került, hogy nekem a lehető legjobbat tudják biztosítani. Ezen a nyáron nagyon sok időt tudtunk végre a családommal együtt lenni.

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat